Ki vagy te?

  2010.07.16. 21:38

1. fejezet – Ki vagy te?

 

 

Felsóhajtottam, ahogy a napfény sugarai az arcomra vetültek a szürke függönyön keresztül. Nem akartam suliba menni, mivel én vagyok az új csodabogár. Morogtam magamnak, amíg odasétáltam a tükrömhöz, rendbe szedtem a hajat, majd bementem a fürdőszobába. Lehámoztam magamról a pizsamát, miután megnyitottam a csapot, aztán forró víz alá léptem. A vízcseppek kellemesen masszírozták az izmaimat. Utána kiléptem majd megszárítottam a hajamat.

 

Immár lerohantam teljes harci díszben, de túl ideges voltam ahhoz, hogy egyek. Biztos vagyok benne, hogy ha bármi szilárd étel lement volna a torkomon, hánynék. Feltűnt, hogy apa már korán elment dolgozni, anya pedig még mindig aludt a szobájában. Majd felfedeztem egy kis cetlit a hűtőszekrényen, ami aputól származott. Utasítások a hadifogolytáborhoz, ami tulajdonképpen egy neves iskola volt. Észrevettem, hogy a lap hátoldalára firkantotta még ’Kicsim, enned kell valamit. Kérlek ne koplalj, minden rendben lesz.’ Elvigyorogtam magam, és magamhoz vettem egy szép piros almát. Beleharaptam, majd felkaptam a kulcsaimat is.

 

Mire odaértem a kocsimhoz, kezdtem kissé ideges lenni, bár nem kellett volna, hiszen ennyi költözés után már megszokhattam volna. Követtem az utasításokat, amit apu hagyott nekem, amint pedig megérkeztem az iskola parkolójába, rendkívül büszke voltam magamra, hogy nem tévedtem el. Amikor becsaptam az ajtót, a pillangók csak úgy röpködtek a gyomromban.

 

Az ott lévő kölykök egymással beszélgettek, és önfeledten nevetgéltek. A nagymenő csajok a platina hajukat igazgatták, és a túlméretezett pom-pomjaikat rázták - mint minden egyes iskolában - a pasik csak elismerően nézték őket. Gyorsabbra vettem a tempót, amikor elmentem mellettük, nem akartam senkivel szemkontaktust teremteni, csak minél hamarabb beérni a főépületbe.

 

Ahogy beléptem a légkondicionált iskolába, megcsapott a hűvös levegő, így keresztbe fontam a karjaimat, hogy ne fázzak – csak egy világoskék felsőt és farmert viseltem. Felnyögtem, ahogy tudatosult bennem, hogy nem is hoztam magammal meleg pulcsit. Fagyás közeli volt a hőmérséklet. Az igazgatói nem túl volt messze, így arrafelé vettem az irányt. Onnan egy újabb papírral léptem ki, amikor egy fekete, piros, sárga, és zöld hajú lány intett nekem miközben mosolygott.

 

- Szia – mondta – Te biztosan Elizabeth vagy. Engem Kimberlynek hívnak.

 

- Csak Liz. – mondtam

 

- Örülök a találkozásnak. – vigyorgott. Ez a lány egy két lábon járó közlekedési lámpa volt. Kedveltem.

 

- Éppen az osztálytermem felé tartok - mondtam

 

Beletúrt színes hajába, és mosolygott. – Odaviszlek.

 

- Köszi. – mosolyogtam. Miközben a terem felé tartottunk, beszélgetni kezdtünk és megosztott velem néhány információt. – Ezek mind 100 %-os műanyag kiadások. Jobb, ha nem lógsz velük, különben egy kategóriába sorolnak velük. – motyogta, miközben rámutatott azokra a lányokra, akik eléggé… mesterkéltnek tűntek.

 

Tovább mentünk, ahol rámutatott egy újabb csoportra. – Ők a barátaim. Nagyon kedvesek, rendesek, általában. Lóghatsz velünk, hogyha szeretnél.

 

- Az… tök jó lenne. – vontam meg a vállam.

 

Végigsétáltunk a folyosón, mire egy újabb, kigyúrt fiúcsoportra bökött rá, akik minket bámultak. – Sportolók, mind csak egy átlagos izompacsirta. Szűz vagy? – Bólintottam – Rendben, ha meg akarod tartani, akkor jobb, ha kerülöd őket.

 

Tovább haladtunk, amikor lehagytunk két fiút, akik a szekrényüknek dőlve beszélgettek. Megmerevedtek, ahogy elsétáltunk mellettük. Hátrapillantottam a vállam felett és nagy szemekkel kémleltem őket, ahogy megpillantottam azt a fiút a nagy hajával, aztán teljesen eltűnt a meglepettségem, helyette most már a fiú égető pillantása hatott át. Valamiféle tűz lobogott a szemeiben. Szó szerint.

 

Kim befordult a 106-os terembe. – Az osztályterem. – mosolygott.

 

- Hey, Kimberly. – a terem végéig követtem őt, mosolyogva felnézett. – Az a két srác…kik voltak?

 

Kissé megmerevedett. – A Kaulitz ikrek. Ők uralják az iskolát, viszont csak egymással beszélnek.

 

- De…akkor miért ők uralják a sulit? – különös pillantással illetett. – Te mondtad, nem én.

 

Sóhajtott, majd a terem hátsó végében foglalt helyet, velem együtt. – Mert ők teljesen mások.

 

Összezavarodottan foglaltam el én is a helyemet. – Ha mások, akkor nem lennének…nem is tudom. Kirekesztve a társadalmi körből?

 

- Mindenki körülrajongja őket. – forgatta körbe a szemét, amikor a két említett lecsapott a helyekre a teremben.

 

A nagy, fekete hajú fiú a terem bal felén foglalt helyet. Az afro fonatos fiú csak sóhajtott, és ránézett a…barátjára azzal a bizonyos nézéssel. Védekezően. – Bárhol, de nem itt. – ordított. A fekete hajút ez nem igazán érdekelte, így a másik srác csak sóhajtott, majd vett egy mély levegőt és leült a mellettem lévő padba, tőlem jó távolra elhúzódva. Ekkor vettem észre a szemei furcsa színét. Barnák voltak, de…de..úgy tűnt, hogy most más. Kimondottan emlékszem a pár pillanattal ezelőtti tűzre a szemében. Vajon kontaktlencsét viselt? Megzavarodtam volna? Várjunk csak…miért bámul mindenki engem? Kimberly megbökött, ahogy felállt, és rámutatott egy cetlire, amit alá kellett íratnom a tanárokkal. Körülnéztem. Biztos mindenki azt gondolta. „Miért nem mozdul már?”

 

Szóval sikerült oltári nagy majmot csinálni magamból az első napon. – Egyáltalán válaszoltam a nevemre a beiratkozásnál?

 

Kim csak kuncogott. – Meglehetősen egyhangúan, és persze minden szem rád szegeződött.

 

Igazán furcsán éreztem magam. – Azt hiszem, ezt cseszhetem.

 

Ő csak nevetett.

 

- Bámultak?

 

- Kik is?

 

Én csak fújtattam egyet mérgesen. – Hát, ŐK. – mondtam, utalva a Kaulitzokra. – Bámultak?

 

Valami furcsát vettem észre a szemeiben. Úgy tűnt, végre megvilágosodik neki, hogy kikről is beszélek. – Ők voltak. Miattuk nem emlékszel arra, hogy mi is történt valójában.

 

- Hogy? Nem tudnak engem irányítani. Hiszen csak emberek.

 

- Ha te mondod. – gúnyolódott.

 

Egyáltalán nem értettem. Vállat vontam és inkább az angolra koncentráltam.

 

A nap további része eléggé ködös volt. Egy stresszes, szürreális folt. Nem akartam úgy hangzani, mint Cady a Mean Girls-ből, de tényleg az volt. Semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy megkértem a tanáraimat, hogy írjak alá a cetlimet, majd a következő terembe csoszogtam. A 9. óra matematika volt. A tanár eléggé hárpián viselkedett, de legalább a földszinten volt az óra, közel a kijárathoz. Kár, hogy még le kellett adnom a papírjaimat.

 

Semmi esély nem volt rá, hogy fegyelmet teremtsen. Senki nem volt fegyelmezett. A szemhéjam elnehezült, a szemeim viszont erősen küzdöttek, hogy ne csukódjanak le, remélve, hogy megmenekülök attól, hogy rajtakapjon a tanár, amint éppen lazsálok. Annyira elálmosodtam, hogy még azt sem vettem észre, ki ül mellettem. Kicsengettek, integettem Kimberlynek, majd a titkárságra mentem. A nő, aki ott ült, teljesen unottnak tűnt. Végig kellett hallgatnia azt a hosszú, hosszú, hosszú történetet, amit éppen a matektanár adott elő a számológép használatának fontosságáról.

 

- Tudna várni néhány percet? Ellenőriznem kell a papírjait.

 

Csendesen bólintottam és lerogytam egy zöld kipárnázott székre.

 

*fél órával később*

 

- Elnézést, Miss Bridges?

 

Felnéztem az elnehezedett szemhéjam alól.

 

- Most már elmehet. Köszönöm, hogy minden papír elhozott.

 

Sóhajtottam, és kimentem a parkolóba. Csak egy autó volt ott már. Az enyém. Beültem a volán mögé és csendesen szitkozódtam. Elővettem a kis térképemet és próbáltam elindulni a helyes irányba. De borzalmas voltam. Elérkeztem valahova, ahol az út már elég keskeny volt, vagyis…nem is igazán út volt. Aztán valami csoda folyamán a szemem elé tárult egy ismerős hely, megpillantottam az utcánkat, így mosolyogva kibámultam a szélvédőn is. Fák, fák és piszok. Ja, nem. Fák, piszok, ég, és nap.

Pislogtam párat és tovább haladtam. Minden rendben volt, amíg meg nem hallottam egy hangos puffanást a kocsi eleje felől. Rémültem, zihálva ugrottam ki a járműből és előre szaladtam, hogy megnézzem, mit is ütöttem el és, hogy az autóban keletkezett kárt is megvizsgáljam.

 

Semmi.

 

Kisebb csattanást hallottam magam mögül. Lassan felálltam, úgy néztem ki, mint, aki karót nyelt. Megfordultam és kisebb szívrohamot kaptam.

 

Egy férfi állt ott. Afro fonat volt fekete hajában. Az ajkait hátrahúzta és vicsorgott. Csupán néhány lépésre állt tőlem. Testtartása furcsa volt, kissé előrehajolt, mintha arra készülne, hogy lecsaphasson. A nap sugarai megcsillantak ajakpiercingjén. Belenéztem a szemeibe és tettem egy lépést hátrafelé a kocsimhoz. Tiszta feketék voltak a szemei. Semmi fehér, semmi szín. Csakis fekete. Beleszippantva a levegőbe, tett egy lépést felém. Egy mély morgás töltötte be a csend űrjét, ahogy a szeme színe újra változott. Szinte égtek. Borostyán, sárga, arany és a vörös keveréke együtt. Dühösen meredtek rám azok a szemek.

 

Féltettem az életem.

 

Összeszedtem minden bátorságomat, de csak suttogni voltam képes. – Ki vagy te?